Amikor még a mostaninál sokkal fiatalabb voltam és az általam szarba se nézett, végtelenül károsnak tartott magyar oktatási rendszer egyik kiváló intézményébe mentem be minden reggel, hogy eljátsszuk az edukáció és nevelés tengelyre felfűzött bohózatnak ezt a szánalmas paródiáját, szóval akkoriban néha előfordult, hogy a tanórának csúfolt, félidő hosszúságú akármiről a tanár kiküldött, és olykor-olykor bizony nem a teljesen elfogadhatatlan viselkedésem miatt tette ezt , hanem valami egyéb, a polgári középosztály számára is akceptálható indokkal. Ilyenkor jobb esetben emeletek között kellett elvinnem valamit A-ból B-be, amit természetesen a lehető leghosszabb idő alatt szándékoztam megtenni, mert erős volt bennem az érzés, hogy minél kevesebb időt töltök azokkal az emberekkel, akik a tábla előtt állva a a frusztrációjuka vezetik le rajtam, annál több lehetek még ebben a rongyos életben. Ebből adódan mindig úgy lépcsőztem, hogy felfelé kettőt fel, egyet le, lefelé meg fordítva, aztán persze büfébe is elmentem, belül pedig diadalmasan hörögtem, hogy gecire kibasztam velük, holott mindenki boldogabb volt egy kicsit, mert nem hiányoztam semelyik óráról egyetlen tetves másodpercig se. Tudom, mindkét fél kíméletlen kritikája, ahogy szokták volt mondani.
Erről a kéretlen vallomásról két dolog jut eszembe, pontosabban fordítva volt ez, hovatovább, mindkettőben szerepel Ribéry és ami mögötte van, ám ezúttal nem ébenfekete Dávidunkra meg az általa produkált, Jupp-központú hullámvasútra gondolok.
