Nagyot fordult velünk a világ a legutóbbi 7-1-es Bajnokok Ligája siker óta, mikor még Klinsmann alatt csaptuk földhöz, majd tapostunk rá a portugál Sportingra, többek között még Podolski-gólokkal és Müller első felnőtt góljával, hogy aztán Guardiola Barcaja szégyenítsen meg minket a következő körben. Magam sem tudom miért ezzel nyitom a posztot, de ha már a múltban merengünk, akkor tovább bolygatva azt, mondom, hogy az annyira régen volt, hogy Xabi Alonso még a Liverpoolban focizott, Gerrarddal és Mascheranoval az oldalán. Az itt eltöltött néhány hónapja, s pályán ejtett mély nyomok ellenére valahogy még mindig nehezen fogadom el, hogy a spanyol Scholes Bayern-játékos, mert azért eléggé hozzánőtt a habfehér az utóbbi években, ahogy előtte a vörös is, de próbálom élvezni, hogy egy olyan korszak ikonja oktat Münchenben, mikor focit Bajorországban keveset láthattunk.
De hiába szürreális még mindig a jelenléte, valahogy írtó szexi bajorban, ahogy osztja a keresztlabdákat, a csapattársakat, a Madridból hozott daccal, ami érzékelhetően elindított benne egy csakazértis folyamatot, s ennek a csapat látja hasznát. Kurva nagy közhely lenne a hiányzó láncszem, de mocskosul arról van szó, hogy valami most működik Pep elképzeléseiből, -olykor még élvezeti faktort is nyújtva- ez pedig komoly százalékban a Don Xabinak is köszönhető.
Meg kicsit Götzének is, akit féltettünk, mint Forrest Gumpot az anyja az első iskolai napján. Hamar eljött az a pillanat Marionak, mikor a nyári mámorból már nem lehetett megélni, itt kőkeményen meg kell harcolni, minden játékpercért, különben kicsúfolnak az osztálytársak és könnyen a busz hátsó ülésén találod magad egy csodálatos emlékkel, amire nem lehet mindennapokat építeni. Aztán újraépítette magát, azaz Münchenben inkább fel, s jönnek az olyan csodagólok is már, mint a Werder ellen, példát mutatva Reusynak.
Mert ugye Uli megint lecsap, s Kalle, mint földi helytartó irányítja a hadműveletet. Ocsmány, visszataszító és gusztustalan az amire készül a négyes, Samerrel és a katalánnal kiegészülve, de végig fogják vinni és végig is kell vinni, hogy áthidaljam azt az egetrengető problámát, hogy Alabat és Reusot is a csapatomban tudjam, ha a Fifaval játszom. Hiába élvezem azt, hogy a német válogatottban Reusszal kiegészülve zúzom porrá aktuális online ellenfeleim, s Kroost büntetésből a nyári transzfer miatt nem a padra, hanem hatosba rakom, Reusnak a Bayernben van a helye.
Úgy, ahogy az ég kék, a giga meg 150.
Muszáj a Werderről beszélni, mert egyrészről még csak azt a meccset láttam, másrészről tetszett. Nem úgy ahogy a Wolfsburg vagy Jupp bármikor is, mert úgy nem. Ebben láttam Pep egoját és a Bayernt egyesülni, egy olyan gátlástalan és agresszív felhőben, ami egyre inkább elfogadható számomra. A saját innovatív ötletei és az a stílus, ami mink vagyunk.Höjbjerg egészen különleges pozíciójával, s ehhez hozzátartozó olykor tanácstalan, de lelkes és huncut mosolyával, Lahm -mondjuk már ki végre!- Bozsik Cucut idéző játékával vagy Alaba kóricálásaival Pepet látjuk, de ahogy előre játszunk, ahogy (le)támadunk, ahogy kíméletlenül megyünk előre, ahogy nem azért van nálunk a labda, hogy nálunk legyen, hanem azért, mert kezdeni szeretnénk vele valamit Ez a Bayern, ahogy Reus igazolása is az. Végre azt látni, hogy a klub és az edző is a helyén van. Ez a fontos.
