Choose life.
Choose a job.
A tökéletes élmény alapja a "flow"...
Vagyis az a jelenség, amikor annyira feloldódunk egy tevékenységben...
Hogy minden más eltörpül mellette.
Az élmény maga lesz olyan élvezetes, hogy a tevékenységet bármi áron folytatni akarjuk, pusztán magáért.
Mintha valami áramlat sodorna magával...
Olyan helyzetek ezek, melyben az illető szabadon annak szentelheti a figyelmét, hogy elérje célját, mivel nincs zavar, amelyben rendet kellene tennie és nincs olyan fenyegetés, amellyel szemben az Énnek meg kellene védenie magát.
Nem kell aggodalmaskodnunk, nem kell megkérdőjelezni önmagunkat.
Ha mégis megtorpanunk, hogy elgondolkodjunk magunkon, azonnal megerősítést kapunk: "nagyon jól csinálod".
"Vettél egy Ferrarit, de úgy vezeted, mint egy Fiatot."
A pozitív visszacsatolás erősíti az Ént, és újabb, a külső és belső környezet felé fordítható energiamennyiség szabadul fel.
Ez azért fontos, mert az eredmény befolyásolja a hogylétünket: ha jól teljesítünk, jól érezzük magunkat, és boldogok vagyunk...
Ha pedig nem tudunk teljesíteni, rossz hangulatunk lesz, a kudarcsorozat pedig depressziót okoz.
Az egyre növekvő elvárások paradoxona pedig azt sugallja...
Hogy az élet minőségének javítása megoldhatatlan feladat.
Tulajdonképp nincs semmi baj azzal a vággyal, hogy elérjük a céljainkat, ha élvezzük az értük való küzdelmet.
Probléma akkor keletkezik, amikor valaki annyira csak arra összpontosít, amit el akar érni...
Hogy elfelejti örömét lelni a jelenben.
Ezzel eljátssza az esélyt arra, hogy elégedetten éljen.
A belső rend hiánya abban az érzésben mutatkozik meg, amit egzisztenciális félelemnek neveznek.
Alapjában véve ez a létezéstől való félelem...
Attól, hogy az élet értelmetlen és fenntartásának semmi értelme.
Úgy tűnik, semmi nem áll össze értelmes egésszé.
Nem elég tudni, hogyan kell csinálni, hanem valóban csinálni kell nap mint nap, rendszeresen, ugyanúgy, ahogy a sportolók vagy a zenészek gyakorolják folyton, amit elméletben már tudnak, ez pedig nem könnyű.
A brazil futball-legenda, Pelé így írta le azokat a napokat, amikor minden "szokatlanul" rendben ment: „furcsa nyugalmat éreztem, amilyet azelőtt nem tapasztaltam semmilyen más játékban. Egyfajta eufória volt. Úgy éreztem, egész nap tudnék futni anélkül, hogy elfáradnék, hogy végig tudnám cselezni bármelyik csapatot, vagy akár az összeset, hogy fizikailag át tudnék hatolni rajtuk. Úgy éreztem, sebezhetetlen vagyok.”
Pedig a fodball nem holmi rögbi, sem játék és muzsika 10 percben...
Semmi köze hozzá...
Nix... Nada... Null...
A tánchoz meg aztán végképp lófasz...
De erről majd legközelebb...
