Pénteken hozzánk is bekopogtat a fociősz, Nicklas Bendtnerrel, Luiz Gustavoval és Oliccsal egy olyan Wolfsburggal, akit már csak ezért a hármasért kedvelhetünk, bár ez inkább csak Pep meg a kor ideálja, mi inkább nevetni szoktunk az ilyen performációkon, meg lefelé köpni, ha a helyünkön vagyunk.
Bár igazából már ahhoz sincs most kedvem, szürkének érzem magam, mint Csutak, pedig lenne ok a drukkra, mert innen nézve maguk az érintettek sem tudják, hogy mi fog kisülni ebből a szezonból azon kívül, hogy idén rágósabb falat lesz a Bundesliga. A tavalyi rekord után ezzel ugyan nem vállaltam túl nagy kockázatot, de félek, hogy még Tuchel hiányában is többször leszünk úgy megverve, hogy miénk lesz a három pont, mint amennyiszer tették ezt tavaly.
Mivel nem szeretném megírni minden idők leginkább demotiváló posztját, ezért inkább olyan dolgokról beszélek, ami ténylegesen érdekel.
Olyan esetlen és bamba fasznak is ritkán érzem magam, mint Bobby Ewing zuhanyzás után, mikor Pamela felébred hosszú álmából, remegve kicsámpázik a fürdőszobába, Bobby meg próbálja megnyugtatni, hogy valójában minden rendben lesz, pedig kurvára fogalma sincs, hogy miért remeg anorexiás szerelme és mit is kellene most tennie.
Nagyon szívesen mondanám én is, hogy felejtsük el az egészet, meg ez csak egy rossz álom volt, de mustrálva a Real-Atma jegyzőkönyvét realizálom, hogy Mandzu matracos, hetero szerelmünk meg fehérben domborított, így tenyerembe temetem arcom, hogy senki se lássa, hogy potyognak a könnyeim.
Nem tudom, hogy számít-e valamit, hogy ki miatt fajultak odáig a dolgok, hogy Kroos felhúzta azt az okádék mezt, Mandzu esetében legalább biztosan tudjuk, hogy ki a hunyó, de egyre inkább úgy tűnik, hogy Kalle az, aki akkor próbált kemény lenni mikor a leginkább nem kellett volna ezzel a leányképű, egocentrikus, flegma pöccsel. Pep így legalább nem szerzett újabb fekete pontot, nem mintha bármi esélye lenne nyolc bukással a bizonyítványában a pótvizsga kicsikarására.
Már maga a kérdés is sértő, ha valaki arról faggatózik, hogy miként lehet kedvelni a Bayernt, de annyi szociálisan el nem fogadott érték mellett az egyik legjobb dolog a Bayernben, hogy rendkívül sokszínű karakterekből, személyiségből és kultúrájú emberből tud egy klubot, egy csapatot gyúrni. Jelzők nélkül Brazzotól, Martínezen át Paulo Sergioig olyan különböző játékosok alkottak közösséget, amit nagyon szerettem, mert minden általam kedvelt embertípushoz találtam egy kedvenc játékost. Így tudtam imádni az évek alatt Sagnolt, Ollit, Bastiant, Boatenget, Riberyt és Luiz Gustavot egy időben, míg nem jelent meg Toni, hogy igazából évekig tipródjak azon, hogy ez nekem így nem megy, míg egyszer el ne jussak arra a pontra, hogy elfogadom, úgy ahogy eddig egy Bayern-játékost sem tudtam elképzelni, mert ilyen Basler óta nem is létezett, Ő is csak kisebb kaliberben.
Eltemetett gyermekkorom hősét, a megtestesült labdarúgást, a footballt, Zidane-t láttam bajorban, a rostocki váczizoli, aki képes volt úgy visszavonulni, hogy elhomályosítson egy világbajnoki győzelmet. A legnagyobb.
Valakit lezidaneozni kicsit olyan, mint a kurvaanyád. Azt sem mondogatja csak úgy az ember, azt ki kell érdemelni, azért tenni kell, ki kell érdemelni.
Aztán Kroos, ahogy Zidane is tette most fehérben van. Én meg várom a rajtot, hogy szidhassam Tonit azért mert lustul, meg nem érdekli, hogy mit tud tenni Ő a csapatért az első fordulóban, mert tudja, hogy Ő megnyeri majd a csapatnak, akkor mikor a csapat nem képes rá.
Helyette van egy Bernatunk, akit lassan olyan lesz, mint a hortobányi gepárd, Dombi Tibi, akit Frankfurtban Magath eltiltott az edzések látogatásától, merthogy zavarja a többieket, meg lesz majd egy Khediránk, aki már lelkes, hogy csatlakozhat a csapathoz.
Én meg szürke vagyok, meg unott, de semmiképp sem dühös, csak furcsa a Madridot nézni, meg a Manchestert figyelni.
Visszavárunk, Toni! Visszavárunk, Bayern!
