Azok után, hogy az utóbbi években már elbúcsúztattam Luiz Gustavot, Mariot és tavaly a megrészegedett cafkát, Tonit is, komolyan nem gondoltam, hogy ennél lényegesen rosszabb is bekövetkezhet majd. Persze számoltam egy Ribery-búcsúval, miután a teste végleg csütörtököt mondott, a jegyzetek már a fiókban vannak a Badstuber, kegyetlen élet duettről, de igazából most is nehezen értelmezhető, hogy a lassan harmincegybe forduló Schweininek éppen mondom a köszönetet, miközben Vidal már játékoskijáróban melegít.
A helyzet érzelmi töltetére jellemző, hogy transzfer másnapján még a volt a csajom is érdeklődött az állapotom felől. Kíváncsi volt, hogy nem kaptam-e még idegösszeroppanást, aminek a motivációja még számomra sem tiszta, de esetünknek nem is az a fontos, hogy ennek reménye éltette-e vagy valóban együttérző volt, inkább az, hogy vagy most vagy akkor mikor Kalle meglobogtatja a katalán faszkalap új szerződését májusban.
Valójában nem is tudom, hogy ez egy búcsúposzt akar-e lenni vagy csak szeretnék egyet bőnyállal anyázni a sztoriban érintetteknek, de most nincs meg bennem az a harag, mint tavaly nyáron.
Őt végképp nem tudom bántani, vagy egy kicsit is haragudni rá. Együtt nőttünk fel, Ő harminc évesen világbajnok lett, én még nem vagyok harminc, s majd' húsz évet odaadott egy olyan klubnak, ami része a gondolatvilágomnak, az értékítéletemnek, ami kőkeményen befolyásolta a gondolkodásomat. Rohadt büszke lehet arra amit itt elért, azt amit tett ezért a csapatért. Bármikor kihúzhatja magát ott, ahol a kihagyott tizenegyese után összesúgtak a háta mögött.
Ott gugolt a büntetőpont mellett, majd a félpályánál, mint egy örök lúzer, egy Ballack, majd néhány hét múlva ugyanabban a stadionban, az első BL-meccsen megszerzi a szezon első gólját és örömében hason csúszik, ott, azon a gyepen. Kibaszott legenda vagy!
Belül azért érzem, hogy így lesz kerek Bastian müncheni története, ami lényegében, visszatekintve, véget is ért Londonban, meg akkor mikor ez a faszkalap idejött. Elment levezetni, ahogy a PL- és Barca-legendák is teszik, csak Ő még érzett magában annyi motivációt, hogy ezt ne Amerikában, hanem egy Bayernhez mérhető klubban, akkor, amikor még hasznosat is hozzá tud adni.
Számomra már egy éve amúgy is a világ egyik legérdekesebb helye Manchester, leszámítva a dagadt dokkmunkást, akit azért csak nem tudok megkedvelni, nem mintha törekedtem volna valaha is rá, de csak ott van Lajos, aki néhány éve visszaadta a futballba vetett hitem, s második apaként tekintek rá, Blind, a hikomat testbe zárt zseni, aki ha hülye lenne a focihoz Gyömbér Gábornak hívnánk, Rojo, Depay meg egy olyan kísérlet, ami már Bastian nélkül is merő bizsergés volt.
Szégyenérzet inkább azért fog el, hogy a Bayern a címert adja Pep és Kalle ámokfutásához. Ugyan Bastianban mindig is forrt a vér, a fehér, meg a PL-hangulat vonzotta, de ennek csillapítása nem csak pénzkérdés lett volna. Ahogy Kroos esetében sem. Más sztori ez, mint Makaay vagy Elber esete volt, ahol már előugrott a cilinderből az utód és az ő státuszuk semmiképp sem hasonlítható össze a talán legnépszerűbb Bayern-játékoséval.
Ami itt van az tömény fejetlenség, egy olyan ember víziója, aki egy év múlva elmegy Berlinbe angolt tanulni, amennyiben Uli véglegesen kiszabadul a kóterból, s azzal sem lehet mentegentni, hogy majd jön Gaudino vagy Höjbjerg, mert a nyakunkon maradt Csábi és Vidal is elbúcsúzott már a rabruhától.
Örülök, hogy Bastian már nem adja ehhez a nevét, s nem nézi tovább tétlenül, hogy a filozófosuk gyöngye ismét megbukik majd az első értelmesebb ellenfél ellen, ami talán nem a BL-elődöntőben jön idén, hogy utána rajtunk, meg a máguson röhögjön a világ.
Lesz helyette egy tényleg vibráló projekt.
Már az előző posztban is elvesztem a hős, legenda meg a halhatatlan jelzők sűrűjében, de én többet nem tudok neki adni, mint amit már megkapott London után is: Beckenbauer, Kahn, Schweinsteiger.
Kösz mindent Basti! Vigyázz a halakra!
