Hummels a saját térfeléről elindulva indítja el az ötödik előtti támadást, miközben mi még azt sem tudtuk feldolgozni, hogy huszonegynéhány perc alatt négy került a brazil kapuba.
Marha nehéz erről a meccsről eposzi jelzők és történelmi jelentőségét taglaló mondatok klisék nélkül beszélni, pláne egy év távlatából. Próbálom is elkerülni ezeket, pedig nagyon kapar az a gondolat, amit Ferguson mondott a Romat 7-1-re alázó csapatának a meccs után.
Élvezzétek ki, mert ilyen nem adatik meg több. Mondjuk Schürrlének a wolsburgi cserepadról egészen biztosan nem, de ott ült régen még Grafite is és abban biztos vagyok, hogy a Lord jobb társaság ott, mind Dost a pályán, illetve láthatóan Guardiolaban is pislákol a Klinsi-faktor, úgyhogy őt sem írnám le azért, de ez messzire is vezetne, meg most nem is ide tartozik.
A meccs másnapján legalább érintőlegesen beszéltünk a német stílusról, dicsértük Khedirát is, ami viszont biztosan történelmi pillanat, de tíz év kőkemény munkájánák az eredményét, nehéz lenne elvitatni, s a sikert csak teljesen összeomló brazil csapat vereségeként értékelni. A mértékét még lehetne is, de a világnak azon a tornán nem volt válasza a német stílusra, úgy, ahogy egy évvel korábban a Bayernre sem. Amiből erőt lehet meríteni a szlovénok elleni pótselejtezőre készülve.
Nem mondanám, hogy véletlen az, hogy ezt a noszalgiavonatot ezen a napon löktük ki az állomásról, mert az elődöntővel és az argentínok leizmozásával kicsit olyan, mintha két VB-címet is behúzott volna a Nationalelf, s az első legalább annyira fontos volt, mint a végső győzelem kieszközölése.
Két teljesen más győzelmet aratott a válogatott, és ez nem csak azért nem faszság, mert minden közhely féligazság, hanem, mert a két produktum között óriási szakadék tátongott.
Én már rohadtul megköszöntem volna a nyilvánosság előtt is Bastiannak, amit produkált a döntőben, meg Götzének is azt, hogy megmentette őt attól, hogy megint térdbe borulva bömböljön a tizipárbaj után a tizenegyespontnál, mint tette azt Münchenben három éve. Amennyire biztos vagyok abban, hogy Toni Kroos napi hiánya okozza a néha rámtörő melankóliát, annyire kételkedem abban, hogy Bastian azzá a legendává vált volna, amivé lett végül a John Mclean hadnagyos vérző arccal és harcos tekintetével.
Én unalomig tudom ismételni a pofonok által felszabadított túlélőösztön jelentőségét, ami elképesztő koncentrációban manifesztálódott a Maracanaban, így azért volt hitem Bastianbanékban is illetve a Bayern-magnál már ott volt London és a tripla tapasztalata is, ami elméletben Messinél is megjelenhetett volna, de valahogy a válogatottban csak a dekoncentrál, fásult unott zsenit kapjuk csak. Nem egyértelmű, hogy ez még mindig Maradona árnyéka vagy csak szimplán kényelmetlenül érzi magát hupikékben, mert azzal az elképesztő csodavárással, ami labdaérintésénél jelen van a stadionban, azzal Barcelonaban is találkozik hétvégénte. Nehéz lenne ezt csak a szakma nihilre ráfogni, mert egy olyan játékosról beszélünk, aki jobb napjain még Boatenget is, rosszabb napjain meg négy-öt ember fektet le.
Mi meg a hétköznapnapokra megkaptuk a német Biebert, akinek az a szerencséje, hogy egy olyan klubban játszik, ahol három évig várták, hogy focista legyen Podolskiból, és valahol mélyen ő is tudja, hogy még innen is el tud igazolni az Arsenalba, ha Klopp sem farag belőle futballistát jövő nyártól, úgyhogy valahol mélyen megértem az alulmotiváltsága okát.
Marioval kapcsolatban már hallottam olyan véleményt, hogy ő valójában csak ennyit tud, de ezt Neymarra is rásüthetném a legutóbbi szezonja után, pedig ő nem csak négereknek lőtt gólt a VB-n, a mindenteldöntőt leszámítva, ami alapján, valjuk be, szakmailag nehéz tökéletesen értékelni egy játékost. Mindenesetre én még kitartok, ahogy azt is váltig állítom, hogy Lahm legkésőbb a pótselejtezők után visszakönyörögteti magát a Nationalelfben, de csak miután alaposan kinevette magát azon, hogy Jogi komolyan Rudyval játszat szárnyvédőt, Kapcsos Vince hatosból meg a Klose pótlására honosított Bükszegi Zolinak osztja a labdákat.
Bizonytalan vagyok abban, hogy ki mikor cserélt pontosan státuszt a törikönyvekben, de úgy gondolom, hogy a brazilok ellen megszerzett világbajnoki cím után a hősök halhatatlanokká a tényleges döntőben elért, német bruszttal avanzsáltak.
Hiába tart ott némelyik játékosun karrierje, hogy még az is felvetődött, hogy Manchester-mezt kelljen húznia, mert valakinek a seggében van a feje a klubcsapatánál, ez a néhány nap annyira kurva jó emlék, hogy ma is ugyanúgy mosolygok az emlékeken, mint akkor, ott, két sör között és a kivetítő előtt. Ez már nem változik meg.
Shkodran Mustafi még mindig világbajnok. Messi még mindig nem.
