Amúgy valahol biztos megköszönhetjük, hogy ezekkel a baromfi ízesítésű parasztos parizerekkel kellett bírkózni...
Mert nagyon kellett ehhez a romlott éretlenségük és Tuchel odapörkölődött sületlensége is, ha már egyszer sikerült borzongva kifeszengeni a Rückrunde legcsapodárabb teljesítményét.
Amidőn is vélhetően még a hamvaiból feltámadó Boatengnek is _le kellett sérülnie_, mert így legalább Süle jött be. És Süle bejött...
Nem kérdezte, hogy kisült-e már... "Ja!", oszt kalap, kalács.
Csápolva csatlakozott a Purgatórium napalmjában napozó csávós csibészcsávókhoz, a Herrenfußballklubhoz, a katlankommandóhoz.
Név szerint:
Lewyhez, a legnagyobb kirájhoz, Thiágóhoz, a legnagyobb elszármazott és elfeledett varázslóhoz, Manuel Neuerhez, Kapitän Neuerhez, valami Neuerhez meg a Manu csávóhoz.
Álltak, bányászlámpával a kezükben, álltak a viharverte világítótorony tetején, és így legalább pont megvoltak heten, mint a gonoszok, ha mink már éppenséggel pont kellőképpen kivoltunk ettől az egésztől.
Ettől függetlenül maximálisan jár a vállveregetés, mert azért csak nem volt ez akkora ritka retek egy döntő, mint a tavalyi iszonyat, amiből ugyan csak egy félidőt láttam, egeknek legyen hála, mert sosem felejthetem már azt a búval bélelt füles csacsi vérén a vekengésbe vonszolt, most és mindörökkön vajúdó végtelent, ami az a második 45 perc volt. És hát nem azért, mert Christian Tánnemmann Eriksen, middlefarti lakos palimadárrá merevedett pofáját kellett néznem, kinek Dele alig, és amúgy nem is azért, mert Kloppóra sem bírok már nézni, ha húscafatokat kívánó fogsort villant a benne hirtelenkedő gyengeelméjű basszájba, hanem mert tényleg rettenetes volt. Ojjektíve siralmas. (És amúgy valami különös véletlen folytán azon a napon sem nem a Tudjukki ürességben forgó szemgolyóit bámultuk, hogy, hogy nem, szóval azért bármely irtózatban lehetne valami, amitől még borzalmasabbá válik, de valamiért mégsem.)
Na, ezeknél a rémálmoknál azért lényegesen jobbak voltunk, de még a PSG is. (Neymar is van legalább akkora vezéregyéniség, mint Messi, az héccencség, szal neked is jár a pacsi, te zsibbadt kis zatschi! És akkor már majdnem be is fejeztem mára az általam kevésbé kedvelt illúzionisták kivesézését, de hát még azért nem.)
Jár a tömjén, mert vonalkódos gatyával, támadásban alulteljesítő kulcsjátékosokkal is simán volt annyi a srácokban, hogy bevégezzék, és legalább a blokkot letegyék, amikor már éppen a számlát akarták benyújtani nekünk a 27-es mezszám alatt a stadionba csempészett freskóért meg az ún. Mehrwertért.
Band of Brothers Bund der Brüder, ha az ellen már nem volt mit tenni, hogy a távoli Anatolij Junosztyján villódzó fekete-fehér szellemképek Csehszlovák hokimeccse felé szaladtak szilajul a passzok, még mielőtt Comanba ért volna révület, és a nagy büdös kétvonalas lesbe szöktette volna magát, Gnabry elveszejtett góllövő üvegcipőcskéjét keresve, mert meglátta ter Stegen faszhelikopterező kísértetét, amint kapásgólt szerez messzi indításából.
Végül aztán csak megtalálta a pupák, amikor nyargalva rálépett, telibe, amikor eltörte, amikor összezúzta, amikor megállíthatatlanul közeledett, mit közeledett, rohant, száguldott felé az alapvonal törékeny üvegplafonja, és hát azt is szétbarmolta, szaporán, lendületből, nekifutásból távol a homályba, a tejüvegbe bele, mer' nem tud leállni.
Pehelysúlyú kis afrikai töpeelefántom, ki szertelen a porcelánboltba trappolva keresed a folyosót a frissen felmosott parkettán!
Te állat, TE!
A kerámiát végül persze a mi féktelen üvöltésünk repeszti atomjaira, mert hát...
NINCS OTT FOLYOSÓ, BAZMEG, hát a Váza, hát már billeg A VÁZA, jajj, hát ezt még a nagyanyád akkor kapta, amikor lánykorában cselédként szolgált a grófnénál, annál a finom asszonynál, hát a CSALÁDI ÖRÖKSÉG, BAZMEG, jajj, ne, ne csináld, CSAK AZT A VITRINT NE, azt az EGYET NEEE, hát egyenesen Jupp dédnagymamájának az ólomkirstálya felé rohansz, hát bazmeg, HÁÁÁT NÉÉÉÉZZÉL MÁR FEEEEEL, TE SZERENCSÉTLEN!!!
És csak ezután rázod meg a Dumb and Dumbo fülecskéid, a szélvész iramával diktálva a szilánkokat Neymar Jr. szomorkás szemeibe.
Lelkünk rommá vert apró darabkáin gallopírozva rikkantod el magad Ribéry hangján, hogy hát "oh pardon, zscho isch chlében", és megkéred a kis Thilót, hogy söprögesse már ki a tönkrevágott elnöki lakosztályt, ha már így alakult, és amúgy semmi dolga nem akadt, és ha már olyan szép neve is van, hogy az már szinte maga a megtestesült Horst-Klemens Besenstiel, aus Sankt Besenwesen an der Nebel.
Katarja szépen össze magát, oszt tschüßi.
Jutalmazd meg magad! Egyél valami finomat! Egy jó Happy Meal menüt, Vlagyimir! Kérj egy Pókemberes adagot! Egyél aranyfóliába bugyolált Chicken McNuggetset sáfrányos bárbekjús kecsappal! Baszd rá a kaviárt, kenjél rá kis magalica zsírt és nyomjál rá még egy kis Erős Pistát is, de időnként kanalazzál hozzá egy kis fahéjas lime-os almakompót parfét, mert még a végén azt találja valaki hinni, hogy prosztó vagy!
Utána keresd meg a város legeslegjobb viszkijét (de kurva drága legyen ám, és Alaba fizesse!), és öntsd fel egy kis húgymeleg gyömbéres Pepsi Maxszal, oszt fenékig, vagy soha többé Pilóta keksz, hogy utána biztos kézzel tudjad lelocsolni a hófehér Versacét egy kis Rhône melléki vébékával! Részegen húzd meg a Lambót a Tesco parkolójában, és hajts el a picsába, majd egy Renault Twingósnak adsz te betétlapot! Akkurvanyátok, na!
Belőled aztán nem csinálnak tam-tam dobot, Vlagyimir!
Indulj nyugat felé, az izzó naplementébe, mert megérdemled, te fogyatékos maflagyász!
És végezetül, de nem utolsó sorban...
Azért meg aztán végképp jár a glória, hogy végre Kassai mama púzóját is sikerült az éj leple alatt egy kicsit kikormolni. Próbálkozott azért ez a Daniele Borzasztó, de szerintem ő is tudta, hogy bizony nem úszta volna meg élve, ha büszke elődje könnyű kis sípjával befújja nekünk az újabb öngyilkos Vidalvasárnapot. Ehelyett erőt vett magán, és megpóbált pártatlanul debil lenni. Lelke rajta, sikerült neki.
VARjon magára valami szépet, valami csodálatost, felőlem aztán Kassaiék faszorrú bábaja is lehet, csak emlékezzen ez a jómadár is méltón arra a gyönyörű estére, amikor még ő sem tudott akkora sügér lenni, hogy strichelni küldje azt az áldott öreglányt, aki életet adott neki.
Gratulálok neki is, mert már gerjedtek a részfaszú majmócák, akik Pep helyett csak egy kis oroszlánok közé vetett Olympicnicket kaptak idén, lopták a centit, de ő inkább meggondolta magát, félszegen összeszorította saját kis popócskáját is, "én házam, én váram", és elballagott haza, megköszönni a kedves édesanyjának, hogy ha nagy nehéségek árán is, sajgó kínok közt s búskeservesen, éjszakákat végigsírva és nappalokon rettegve, de valamiért mégis felnevelte a kis pondróját. Nem volt egy percig sem biztos, hogy ember lesz belőle, és ő mindvégig kitartott. Heroikus küzdelem lehetett, de Borzasztó mama egy tökös asszony, és hát...
Dobpergés...
Megcsinálta.
Légy olyan, mint Borzasztó mama.
